Respectaţi Legea Educaţiei Naţionale la UMF Tg. Mureş!

39. „Gaudeamus igitur…”
A diákok

Az ifjúság életörömét, vidámságát kifejező, közismert diákdal: a Gaudeamus idézze fel emlékezetünkben azt az életkorszakot, amelyikről Mikszáth A két koldusdiák című regényében azt írta:

„A diákélet nem változik, maguk a diákok sem. Jól mondotta a hajdúszoboszlói ember, ki az anyjukkal berándult Debrecenbe tizenöt esztendő után másodszor is, hogy: Ejnye, nézze csak kend, ezek a diákok egy csöppet sem nőttek azóta.”

Igaza volt-e Mikszáthnak vagy sem, megtudjuk, ha végigjárjuk a diákélet évezredes vándorútját. Hogy a kezdetére jussunk, forgassuk visszafelé a diák szónak a jelentését. – Ma tanuló-t jelent, de ezt a jelentését csak a XVII. század folyamán vette fel; a XVI–XVII. században jelentett latin-t is, s a XIV. századtól kezdve latinul beszélni, olvasni, írni, és oklevelet szerkeszteni tudót, vagyis íródeák-ot (mint foglalkozást), a korábbi századokban pedig szerpapot: diaconus-t. Görög–latin szóból ered diák szavunk, mint ahogy az iskola is a scholá-ból.

A római birodalom romjain, a hűbériség kezdetén a római műveltséget, az olvasás és írás tudományát a keresztény egyház mentette át az új világnak.

Az oktatás nyelve népek feletti nyelv: a latin lett. A tanítványok előbb imádságokat, zsoltárokat, hittant és olvasást tanultak, aztán pedig írást, számolást és kezdő fokon latin nyelvtant is, vagyis elemi ismereteket.

Ezt követte később, görög–római örökségként, a septem artes liberales, vagyis a hét szabad művészet oktatása két tagozatban. Az első volt a trivium, s tanultak grammatikát, retorikát és dialektikát, vagyis latinul fogalmazni, szónokolni és vitatkozni. Ezután a quadrivium következett: az aritmetika, geometria, astronomia és musica, vagyis a számtan, mértan, csillagászat és zene tanulása.

A XII–XIII. század fordulóján aztán megszületett az az intézmény, amelyik bölcseletet és hittudományt, később jogot, majd orvostudományt is tanított: az universitas (kései magyar nevén: az egyetem).

Amikor a magyarság letelepült az új hazában, s felvette a keresztséget, vele kapta az új világ műveltségét is. A székesegyház-akkal, kolostorokkal, káptalanokkal meghonosodtak iskoláink is. Ezekben elemi ismereteket, valamint triviumot és quadriviumot tanítottak. Amelyik faluban aztán felépült a templom, s lett több falut ellátó plébánia, kialakultak a falusi iskolák, ahol csak elemi oktatás volt. A város kifejlődésével pedig a XIII. század elején megjelentek a városi iskolák is, elemi ismereteket és általában triviumot oktatva. Ez iskolákban nemcsak a papnövendékek tanulhattak, hanem a világiak is: az úri rend, a polgárság és a jobbágyok fiúgyermekei egyaránt.

Aki azonban egyetemre kívánkozott, annak külföldre kellett mennie. S ha ott tanult, tagja lett a bursá-nak. – A bursa az egyetem nemzetek szerinti önkormányzatú, gazdasági diákszövetsége volt, évenként választott vezetőkkel, élükön a rektor-ral. Tagjai együtt laktak, közösen étkeztek. Minden bursának külön címere, illetve színe volt, azt a tanuló talárszerű, bokáig érő ruhája mellére hímezve viselte. De megjelölte a diákot kis kerek süvege, még inkább kardszíján függő írótoll-tokja és tintatartója.

Aki akart, több egyetemen is tanulhatott. Ilyenkor a vagans diák pl. Krakkóból átment Páduába, onnan Párizsba, majd esetleg tovább is vándorolt.

A XIV. század közepétől (kezdve már hazai egyetemet is látogathatott diákságunk. I. Lajos király 1367-ben megalapította a pécsi egyetemet. S e század már többet tudat velünk elemi és középiskoláink életéből is.

A falusi iskolákban a plébános vagy az iskolamester tanított, a városi iskolákban az utóbbi. A székesegyházak, kolostorok, káptalanok középfokú iskoláit a lector vezette, és a sublector oktatott. A szegény tanulókat ingyen tanították. Ezek élelmüket a falu vagy a város lakóitól koldulással szerezték meg, ezért nevezték őket mendicans-oknak. A tanulók egy része, a körülményektől függően, az iskolában lakott, fizetett érte, akinek módja volt rá. De lakhattak a város valamelyik polgáránál is, mint pl. Győrött Rumi Miklós és Sándor, akik 1451. augusztus 15-én ilyen levelet írtak haza:

„Fiúi köszöntésünk előre bocsátásával tudatjuk, hogy mi egészségesek vagyunk és esmét tanulunk… Atyaságodnak azokért könyörgünk, hogy köpönyegünket a pénzzel együtt mihamarébb elküldjék. Tudjátok, hogy a tejet nagyon szeretjük, ezokért küldjetek nekünk egy tehenet…”

Az iskolák berendezése már hasonló volt a maiakéhoz: a tanulók számára padok, hosszú asztalok, a mesternek katedra, rajta szék asztal, tábla és – ami ma nincs – a plágáló: a szorgalomserkentő, vagyis a vessző.

A XVI. század elejére már sok – nagyobb városainkban több is – iskola volt, és elérték azt a szintet, hogy írott törvények szabályozták működésüket: a tanulók életét. Említsük meg – jellemző: a bártfai gimnázium 1542. évi törvénye többek között megtiltotta, hogy a tanulók hasított nadrágot és panyókára vetett köpenyt viseljenek, mert „nem Mars, hanem Pallas Athenae növendékei” ők: nem katonák – tanulók s majdan papok. A XVI. században szétterjedő reformáció következtében ugyanis az új hitnek papokra volt szüksége. De a réginek is.

Ez a cél vezette Oláh Miklós esztergomi érseket is, amikor 1561-ben Nagyszombat városában megalapította az ország egyetemét, a török megszállta Pécsett ugyanis megszűnt az egyetemi oktatás.

S mint akkoriban mondták: „Ma diák, holnap katona.” A török hódoltság végvári harcokkal terhes idejében Mars bizony visszakövetelte Pallas Athenaetől az ifjakat, akiknek aztán, mint Balassi írta:
Az utaknak lese,
kemény harcok helye
tanúló oskolájok.

A sok kardforgató mellett azonban kellett néhány tollforgató is, és a végházaknál (a magyaroknál és törököknél egyaránt) kialakult ismét rendje az íródeák-oknak, akik feledve a latint, szép magyar nyelven írogatták meg uraik üzenetét (hisz a török urak is magyarul leveleztettek).

A viszonylag békésebb területeken azonban továbbfejlődhettek az iskoláink. Így Erdélyben és Felső-Magyarországon is – itt különösen a jezsuiták jóvoltából. Példaadóan tanítottak, szigorú fegyelmet tartottak. A rektor vezette gimnázium-ukban a tanítványok egy része bentlakó papnövendék, más része bentlakó vagy bejáró világi volt. Aki az ötosztályú (a grammatika, humanitás, és retorika osztályú) gimnáziumot elvégezte, tökéletesen megtanult latinul, még szónokolni is tudott. Nagyszombati egyetemünkön eleinte csak a hároméves bölcseleti és az ezt követő négyéves teológiai kar volt, 1642-ben aztán megnyílt a jogi kar is. – Említsük meg, a gimnáziumi konstitúciójuk többek között megszabta:

„Egy huzamban két óránál tovább, közben való némi szünet nélkül, senki se dolgozzék, sem olvasva, sem írva.”



Debreceni diákok a XVII. század végén. Festmény, XVIII. század. D. M.



1642-ben betelepültek a kegyesrendiek, akik újjászervezték a népiskolá-kat. Anyanyelvű elemi iskolájuk háromosztályos volt. Az elsőben megtanítottak olvasni, a másodikban írni, a harmadikban pedig számolni. Gimnáziumuk a jezsuitákkal egyezett meg.

A népoktatás fontosságát hirdette Apáczai Csere János is. 1656-ban így írt:

„Ha valamely országban [néposkolák] nincsenek, akkor az megcsalhatatlan jele annak, hogy az ország a temérdeki tudatlanságnak tengerébe borul.”

Apáczai – éppúgy, mint Johannes Comenius, aki 1650-54-ben Sárospatakon tanított – az életre való nevelés fontosságát hangoztatta. A középiskolákban reáliá-kat tanítsunk elsősorban, és magyarnyelven – hirdette Apáczai –, mert csak ez ráz fel a „szamár tunyaságból”.

Helyes kívánság volt, de korai, hisz ez időben a műveltséget Európa-szerte még a humán szellem uralta, s a latin nyelv tette nemzetközivé. Ezért tartották fontosnak e nyelv tökéletes megtanulását s kötelezték az iskolai rendtartások a diákokat az állandó latin beszédre, s büntették a magyar szóért.

A protestáns középiskolák közül a XVII. század közepére néhány – közismerten Debrecen, Sárospatak – főiskola is lett, bölcseleti s ezt követő teológiai karral. Ez iskolák tanrendje olyan volt, mint a katolikusoké, a tanítás nyelve itt is a latin volt, rendtartásuk azonban eltért az övékétől. Ezek gyökere Wittenbergába nyúlik vissza. Az önkormányzati szerv náluk a coetus (gyülekezet) nevet kapta. Tagja volt minden tógás diák, vagyis főiskolás. Vezetőségét, élén senior-ral, évenként maguk választották. E tanács felügyelt az intézeti rendre, mint iskolaszék ítélt a kihágások ügyében, és intézte az iskola sokrétű gazdasági ügyeit. Részint alapítványok, részint tandíjak, részint a supplicatio és a legatio, vagyis a nyári szünetben, illetve az ünnepek alkalmával a környező falvakban prédikációval szerzett alamizsna képezte a diákok vagyonát. Az élelmet részint összekoldulták a mendicansok, részint temetések vagy különféle vendégeskedések alkalmával kapták éneklésükért, de mint ilyenkor mondták: „Előbb énekel a diák, aztán kap alamizsnát.”

Az élelmezésnek volt önellátó módja is. A jó előmenetelű, szegény sorsú tanulók ugyanis vállalhattak magántanítást az alacsonyabb osztálybeliek közül, akiknek szülei ezért általában főtt étellel vagy kenyérrel fizettek.

A kollégium-ban lakók reggel háromkor keltek, este kilenckor feküdtek. Az előadásokat – minden iskolában – két-két órára megosztva, reggel és kora délelőtt tartották. Tankönyvét ki-ki maga vette meg. A rendtartások szabályozták a ruházkodást, sőt még a hajviseletet is. Példát idézzünk a nagyszebeni kollégium 1662. évi törvényéből:

„Senki ne viseljen szemébe csüngő, vagy katonák és léhák módjára füle köré csavart hosszú hajtincseket… Büntetése első ízben kemény megrovás, és ha nem fog rajta, az első hónapban 15 denár bírság, a másodikban 25, így tovább, haja növésével nőjön a bírsága.”

Felekezeti különbség nélkül minden iskolánál szigorúan büntették a kockázást, kártyázást, a táncot, no meg a kocsmázást, italozást. Még az év végét lezáró nyilvános vizsgát sem volt szabad itallal megünnepelni.

Ez alkalommal már a XV. század óta szokásos az ún. iskolai dráma: egyházi vagy történeti dialógus előadása. Ugyancsak általános hagyományhoz tartozott ilyenkor az is, hogy az utolsó éveseket ott maradó társaik kikísérték a város kapujához, és útra bocsátották. Innen ered a ma is élő ballagás szokása.

A XVIII. század elején jelentős változás következik be. Az állam fokozatosan kezébe veszi az oktatásügyet. Az 1715. évi LXXV.tc. megállapította az uralkodó felügyeleti jogát az oktatási intézmények felett, de rendelkezett arról is, hogy

„a főiskolákon… ne csak a bölcseleti, teológiai és jogi tudományt tanítsák… hanem a külföldi egyetemeken… tanítani szokott és a… közügyeknek szolgáló egyéb tanokat is.”

S hogy e kívánság: a reáliák oktatása – amelyik ez időre Európában már tért hódított – milyen helyes volt, azt Mikes Kelemen kritikája is igazolja. 1725. július 15-i levelében megállapítja, hogy hattól huszonnégy éves korig tanul az „úrfi”, majd így folytatja:

„De mit tanult volt annyi esztendőig? Csak a deák nyelvet, és semmi egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat veszi, s a gazdasághoz olyan tudatlan, mint másik. És physicájából annyit sem tud, mint molnára és kovácsa.”

A tanulás módjára vonatkozó kritikának pedig idézzük Bessenyei Györgyöt, aki 1755–60. között a sárospataki kollégium növendéke volt. Holmi című művében írja:

„Örökké tsak könyv nélkül tanítanak recitálni. Szüntelenül a classicus auctorokat kellett mondani… Tsak recitáltam, hogy Xerxest majd egy milliom fegyveres néppel meg verték a Görögök, kik alig voltak hozzá képest egy néhányan, de soha nem hallhattam e tsudák okát Tanítóimtul.”

Megérett az idő az oktatási reformra, de csak vontatottan indult. 1760-ban megnyílt a selmeci bányászati iskola, 1763-ban Mária Terézia megalapította, s a kegyesrendiekre bízta a sempci gazdasági iskolá-t. Megindult az átszervezés is. Ennek során az egyetemet 1769-70-ben Nagyszombatról Budára helyezték át, és az eddigiek mellé orvosi kart is létesítettek. 1770-ben pedig felmérték az ország tanügyi helyzetét. Az egyetemen kívül 4 főiskola, 130 gimnázium volt. Elemi iskola – fiú–lány vegyes – azonban a települések kb. felének jutott, de azokat is gyéren látogatták, mert – mint a jelentés megállapította:

„…a polgárok kiskorú gyermekeiket inkább munkára adják, semhogy őket taníttatnák… a jobbágyok gyermekeiket, a nyájak legeltetésére szokták alkalmazni.”

1773-ban azonban feloszlatták a jezsuita rendet, újabb helyzetfelmérésre lett szükség. E munkálatok befejezéseként Mária Terézia 1777-ben kiadta közoktatási rendeletét: a Ratio Educationis-t. Ez az összes iskolákat, nyolc tankerületre osztva, állami felügyelet alá rendelte. Szabályozta a közoktatás minden ágát, az elemitől az egyetemig, beleértve a tankönyvkiadást is. Az iskolaév a régi maradt, november 1-től szeptember 20-ig tartott, két vizsgával zárt félévre tagolva. Napi öt osztott leckeórát szabott meg. A tantárgyak megállapításánál a hasznosság elve csak annyiban érvényesült, hogy helyet kapott a rajzoktatás és a testnevelés is. Hisz végső fokon papi vagy jogászi, de mindenképpen klasszikus, humán műveltséget akart adni: a toll s nem a szerszám emberét nevelte.

Ezen a hiányosságon igyekezett javítani Tessedik Sámuel, az 1780-ban Szarvason létesített gazdasági és ipar-iskolá-jával, amelyikben, mint Önéletírásá-ban megállapította:

„A kisebb gyermekek az olvasókönyvet használták, a nagyobbak… tanulták a földrajzot, természetrajzot… az emberi test ismeretét… építészetet… kereskedelmi tudományt, technológiát, gazdászatot, kémiát és neveléstant… és a különféle gyermekekhez képest több mint 60 féle munka végeztetett.”

A műszaki alapképzés csírái az uralkodó által felállíttatott rajz– és vasárnapi ismétlő, lényegében inasiskolá-k voltak. Magasabb szintű műszaki ismeretek szerzésére azonban csak akkor kerülhetett sor, amikor II. József az egyetem bölcsészkarán 1782-ben felállíttatta a mérnökképző intézet-et.

Nem műszaki, de korszerű természettudományos ismereteket kívánt terjeszteni Hatvani István, a debreceni kollégium professzora. Nem foglalkozhatott azonban mágiával, asztrológiával, alkímiával. Ördöngösségének hírét rosszakarói hímezték. A nép (vagy inkább a diákkajánság) azonban felkapta e hírt, kiszínezte és terjesztette. Mint ahogy a vándorúton levő suplicans diákból, akinek tógáját meg-meglebegtette a szél, kerekítette a nép képzelete a garabonciás diák-ot, akiről Csokonai is Dorottyá-hoz írott jegyzetében ezt állapította meg:

„Felőle az a mese van népünknél, hogy sárkányon jár és a forgószelet ő támasztja, kivált, ha, ahol rongyos köpönyegben kéreget, tejet és kását nem adnak neki.”

Másfél század után aztán Apáczai másik kívánsága is eljutott a megvalósuláshoz. Az 1792. évi VII. tc. ugyanis többek között így rendelkezett:

„Határozták a Karok és a Rendek, hogy a magyar nyelv tanítása ezentúl rendes tantárgy legyen.”

Jelentős lépés volt a fejlődés útján a keszthelyi Georgicon 1797. évi megalapítása. Festetich György alkotása: az első mezőgazdasági tanintézet, nemcsak nálunk, Európában is.

De aztán megálltunk. Az 1806-ban kiadott újabb Ratio Educationis elődjét alignyit haladta túl. Új, de lényegesen nem változott tanrendet adott. S az oktatás eredménye? – Idézzük Széchenyit. A Kelet Népé-ben írja:

„Sehol sincs annyi sokat tanult, s mégis annyi egészen haszonvehetetlen ember, mint nálunk.”

S miért? – A választ megtaláljuk a Világ-ban:

„A Köz… hatalmasb részének szinte minden valódi tudománya latin Classicus, rabulisticai törvény, szőrszálhasogatás s költői tárgyakra van szorítva. Életrevaló ismeretek olly ritkán vannak elszórva a képzelet határtalan mezőin, mint hajók az Óceán habjain.”

1844-ben végre magyar lett az oktatás rendje, a latin csak tantárgy. De megmaradt a diáknyelvben, amelyből szép csokorra valót hagyott ránk, megfejtésével együtt, Jókai És mégis mozog a föld című regényében. Ragadjunk ki belőle egy mondatot:

„Egyik másik tarisznyából előkerül holmi elemózsia… ami oly jólesik a szegény diáknak, ki a kókvia szemperéhez a mindennapi pikót nyeli… csak ünnepnap, amikor abszurdumot lát.”

A megfejtése pedig:

„Az elemózsia minden, ami megenni ajánlja magát… A kókvia konyhát jelent, de kollégiumit; a szemper a mindennapi leves, pikó pedig a hozzá való kenyér megszólítása… Abszurdum egyszerű fordításban annyit jelent, hogy: töltött káposzta. Ez a képtelenségek régiójába tartozik.”

A reáliák oktatásának ügye csak lassan haladt tovább. 1843-ban létesült az első reálgimnázium, s hosszú harc után 1845-ben megnyílt a József Ipartanoda, Műegyetemünk előde.

1848 nem változtatott az oktatási rendszeren, az 1850. évi oktatási nyílt parancs igen: a németet tette az oktatás nyelvévé. Egyúttal, nagyobb teret adva a reáliak oktatásának, bevezette a nyolcosztályos gimnáziumot és az érettségi-t.

A kiegyezést követő esztendő vált sarkalatossá oktatásügyünkben. Nem abban, hogy már a nőnemű fiatalság is szerezhetett középiskolai ismereteket, mert a leánynevelő intézetek már a 60-as években megjelentek; nem is a magyar nyelvű oktatásban, mert az az előző évben már bekövetkezett, hanem abban, hogy Eötvös József fáradozása árán elrendezték a legfontosabbat: a népoktatás ügyét. Az 1868. évi XXXVIII. tc. elrendelte a tankötelezettség-et 6-tól 12 éves korig, engedélyezve a magántanulás-t, mint ahogy a felekezeti és magániskolák működését is, és létrehozta az ún. községi népiskolá-kat: a községeket kötelezte ugyanis az elemi, a felső elemi és a polgári iskolá-k felállítására, az állammal pedig felállíttatta a tanító– és tanítónőképző intézeteket.

A törvényt alkotói sem tartották tökéletesnek és véglegesnek. Eötvös József mondotta:

„Ez nem fog így maradni, mert éppen a népoktatás általános elterjedése által e haza anyagi tekintetben is… emelkedni fog [és tovább fejlesztheti oktatási rendszerünket].”

Igaza volt: nem maradt úgy. Ahogyan fejlődésünk a feudalizmusból váltott a polgárosodás útjára, tovább fejlődött oktatásügyünk, és fejlődik napjainkban is, amikor a humán és irodalmi műveltség igénye még hagyományként él ugyan, de a természettudományos műveltség kívánalma: Apáczai, Tessedik, Széchenyi kívánalma: ma a kor követelménye – megvalósul. – És a diákok? Igaza volt Mikszáthnak: nem nőttek. Nem változtak annyiban, hogy ma is az jellemzi őket, ami évszádokkal ezelőtt: a fiatalság erényei és hibái – a viselkedésben és a viseletben való szertelenkedés, a fegyelmezetlenség, a meggondolatlanság, de az igazságérzet, a lendület, az új iránti fogékonyság, kedv az élethez, a nehézségek elleni harchoz, kedv a tanuláshoz. Életkörülményeik azonban közismerten megváltoztak, s vele változott életritmusuk.